Ericksoni megközelítés

Az ericksoni megközelítés főbb jellemzői

Rossi (Erickson, Rossi, 1980; S. Lankton, Lankton, 1983,1986; Matthews, 1985a, 1 O'Hanlon, 1987; Zeig, 1980, 1982) más szerzőkkel együtt négy alapelvet azonosított Erickson munkásságában. Rossi (Erickson, Rossi, 1980) hangsúlyozta, hogy ezek az elvek azt a paradigmaváltást tükrözik, melynek során teljesen új utak nyílnak a hipnoterápia alkalmazásában. Ezek az alaptézisek a következők:

1.  A tudattalant nem szükséges tudatossá tenni. A tudattalan folyamatok serkenthetők oly módon is, hogy kívül maradnak a tudatosságon, és így is hasznosíthatók a problémák megoldásában.

Erickson a tudattalant az asszociációk komplex készletének tekinti, ami az emberi élmények széles skáláját lefedi. Az egyén tudattalan mintázatai azok, amelyek szabályozzák, kontrollálják és irányítják pillanatnyi viselkedését. Ezek a mintázatok olyan források, amelyeket felhasználhatunk a hipnoterápiában arra, hogy segítségükkel az egyén különféle percepciókat, élményeket és viselkedéseket hozzon létre. Erickson számára a tudattalan a pozitív erőforrások és készségek tárháza, amelyek a pozitív terápiás változás érdekében felhasználhatók. A tudatos-tudattalan közti különbségtétel vagy hasítás a többszintű kommunikáció lehetőségét teremti meg a hipnoterapeuta és a kliens között. Lankton és Lankton (1983. 9.) állítása szerint minden, ami tudattalan szinten történik a testtel vagy a testért, illetve amit tudattalan szinten történik a testtel vagya a testért,illetve amit tudattalan szinten végez a test, az történhet az egészség fenntartása, rombolása vagy elősegítése érdekében. Így tehát a tudattalan szint az, ami felé a történetek, a kettős kötések és a paradoxonok irányulnak. Rossi (Erickson, Rossi, 1979, 247.) felvetette, hogy ha a „tudatos" és „tudattalan" metaforája átvihető lenne a „domináns" és „nem domináns" félteke metaforájára, az talán egy új hipnoterápiás megközelítésnek is neuropszichológiai alapját képezhetné.

2. A mentális működéseket és a személyiségjellemzőket nem szükséges elemezni a kliens számára, elegendő felhasználni őket a terápiás célok elérése érdekében.

Erickson egyik legfőbb újítása a hipnoterápiát és általában a terápiás folyamatot illetően, hogy felhasználja a kliens aktuális viselkedését, észleléseit és attitűdjeit a te­rápiás változás érdekében. A klienseket nem kéri arra, hogy alkalmazkodjanak a tera­peuta interakciójához, inkább elfogadja a viselkedésüket, és hasznosítja is azokat a te­rápiás folyamatban [ez az „utilizáció" - a szerk.]. Erickson egyik izgalmas esete (köz­li Haley, 1967) jól tükrözi a hasznosítás folyamatát. A kliens képtelen volt abbahagy­ni a fel-alá járkálást Erickson rendelőjében. Ő ahelyett, hogy megpróbálta volna rá­bírni a férfit arra, hogy üljön le a székre és lazítson, hogy elkezdhessék az ülést - amel­lyel saját akaratát erőltette volna rá a kliensre, ami talán a terápia befejezését is jelen­tette volna -, megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e úgy együttműködni vele, hogy folytatja a járkálást. A férfi azt válaszolta, hogy folytatnia kell a fel-alá járkálást, ha bent akar maradni a szobában. Elfogadva ezt a viselkedést, Erickson a továbbiakban meglehetősen direkt és egyszerű szuggesztiókat adott, amelyek összhangban voltak a férfi mozgásával. Egy idő után a szuggesztiós ajánlatokba beépítette a relaxáció és egy bizonyos székre való leülés iránti vágyat is. Erickson olyan módon adta a szuggeszti­ókat, hogy bármi, amit a kliens tett, pozitív válasznak minősült. Egy idő múlva a kli­ens képes volt leülni a székre és elérni a terápiás transz állapotát. Azok a viselkedés­formák, amelyek a kezelés sikere ellen hatottak volna, így a terápiás folyamat részévé váltak, és mind a kliens, mind a terapeuta felhasználta őket a terápia eredményessé­ge iránti pozitív elvárások kialakításában.

3. A szuggesztióknak nem szükséges direktnek lenniük. Az indirekt szuggesztió lehetővé teszi:

a.) a személy egyediségének megőrzését, a korábbi élettapasztalat és az egyedülálló saját lehetőségek felszínre kerülését;

b.) a tanulás klasszikus pszichodinamikáját olyan, többé-kevésbé tudattalan szinten végbe­menő folyamatokkal, mint az asszociáció, érintkezés, hasonlóság és ellentétesség; így

c.) a kliens tudatos korlátai és kritikája kikerülhetőek, és ezáltal megnövekszik a terápiás ha­tékonyság (Erickson, Rossi, 1980, 455).

Direkt szuggesztióról akkor beszélünk, amikor a terapeuta világos, egyenes kéréssel fejezi ki, milyen választ vár a személytől. Indirekt szuggesztiónál kevésbé egyértelmű a kapcsolat a hipnoterapeuta kérése és a kliens válasza között. Például direkt szuggesz­tiókat alkalmazva a transzindukció során a terapeuta a következőket mondhatja a kli­ensnek: „Csukja be a szemét és lazuljon el egyre jobban és jobban". Indirektebb in­dukciós megközelítést alkalmazva ugyanez a szuggesztió a következő lehet: „Ahogy kényelembe helyezi magát, hogy valami újat tanulhasson, talán észreveszi, hogy a sze­mei teljesen lecsukódnak, részben lecsukódnak, vagy úgy maradnak, ahogy most, amint egyre mélyebb transzba kerül". Itt a kliens többféle lehetőséget kap arra, hogy a saját, csak rá jellemző, egyedi útját megtalálja a transzállapothoz.

Ahogy Lankton és Lankton (1983), illetve Hammond (1984) rámutatott, Erickson biztosan alkalmazott direkt szuggesztiókat is. Munkásságának korai időszakában nagymértékben támaszkodott a direkt szuggesztiókra és az ismétlésre. Életének utol­só éveiben azonban egyre gyakrabban alkalmazta az indirekt módszert. Megfigyelte, hogy így a teljes elfogadást anélkül tudja közvetíteni a kliens felé, hogy közvetlen mó­don olyat kérne tőle, amit a kliens tudatos elméje valamilyen okból nem tenne meg. Az indirektivitás az alapja a hasonlatok, történetek, paradoxonok, kötések stb. terápiás felhasználásának, mivel ezek lehetővé teszik, hogy a kliens a számára releváns jelentést vegye figyelembe, valamint hogy felfedezze lehetőségeit az újfajta válaszok kialakítására.

4. A hipnotikus szuggesztiók használata nem olyan folyamat, ami a klienst a terapeuta álláspontjának megfelelően átprogramozza, hanem arra teremt lehetőséget, hogy a kliensben olyan új jelentések, attitűdök vagy hiedelmek alakuljanak ki, amelyek a viselkedés megváltozásához vezethetnek.

A hipnózis önmagában nem gyógyító erő: egyetlen komoly művelője sem hiszi azt, hogy ez a módszer ki tudja terjeszteni az ember normális képességeit és drámai változást tud létrehozni. Erickson (Erickson, Rossi, 1980) világosan megfogalmazta, hogy klinikusi gyakorlatának összes éve alatt sem talált igazolást olyan természetfeletti gyógyulásokra, amelyeket a hipnózis által felkeltett különleges erő hozott volna létre. Egyszerűen azt állította, hogy az embereknek sokkal több lehetőségük és erőforrásuk van, mint amennyiről tudnak. Erickson követői számára a ­hipnózis értéke abban rejlik, hogy képes mozgósítani és alkalmazni a kliens rejtett erőforrásainak és lehetőségeinek óriási tárházát. A kliens lehetőségeinek felélesztése  és hasznosítása mindig egyénre jellemző, és úgy tűnik, hogy ez a folyamat kevésbé tud megjelenni a tisztán direkt, merev vagy előre programozott megközelítésekben.