Az ericksoni megközelítés főbb jellemzői
Rossi (Erickson, Rossi, 1980; S. Lankton, Lankton, 1983,1986; Matthews, 1985a, 1 O'Hanlon,
1987; Zeig, 1980, 1982) más szerzőkkel együtt négy alapelvet
azonosított Erickson munkásságában. Rossi (Erickson,
Rossi, 1980) hangsúlyozta, hogy ezek az elvek azt a paradigmaváltást tükrözik,
melynek során teljesen új utak nyílnak a hipnoterápia alkalmazásában. Ezek az
alaptézisek a következők:
1. A tudattalant nem szükséges tudatossá tenni.
A tudattalan folyamatok serkenthetők oly módon is, hogy kívül maradnak a tudatosságon, és így is
hasznosíthatók a problémák megoldásában.
Erickson a tudattalant az asszociációk komplex készletének
tekinti, ami az emberi élmények széles skáláját lefedi. Az egyén tudattalan
mintázatai azok, amelyek szabályozzák, kontrollálják és irányítják pillanatnyi
viselkedését. Ezek a mintázatok olyan források, amelyeket felhasználhatunk a
hipnoterápiában arra, hogy segítségükkel az egyén különféle percepciókat,
élményeket és viselkedéseket hozzon létre. Erickson számára
a tudattalan a pozitív erőforrások és készségek tárháza, amelyek a pozitív
terápiás változás érdekében felhasználhatók. A tudatos-tudattalan közti
különbségtétel vagy hasítás a többszintű kommunikáció lehetőségét teremti meg a
hipnoterapeuta és a kliens között. Lankton és Lankton (1983. 9.) állítása szerint minden, ami tudattalan
szinten történik a testtel vagy a testért, illetve amit tudattalan szinten
történik a testtel vagya a testért,illetve amit tudattalan szinten végez a test,
az történhet az egészség fenntartása, rombolása vagy elősegítése érdekében. Így
tehát a tudattalan szint az, ami felé a történetek, a kettős kötések és a
paradoxonok irányulnak. Rossi (Erickson, Rossi, 1979, 247.) felvetette, hogy ha a
„tudatos" és „tudattalan" metaforája átvihető lenne a „domináns"
és „nem domináns" félteke metaforájára, az talán egy új hipnoterápiás
megközelítésnek is neuropszichológiai alapját képezhetné.
2. A mentális működéseket és a
személyiségjellemzőket nem szükséges elemezni a kliens számára, elegendő felhasználni őket a terápiás célok elérése
érdekében.
Erickson egyik legfőbb újítása a hipnoterápiát és
általában a terápiás folyamatot illetően, hogy felhasználja a kliens aktuális
viselkedését, észleléseit és attitűdjeit a terápiás változás érdekében. A
klienseket nem kéri arra, hogy alkalmazkodjanak a terapeuta interakciójához,
inkább elfogadja a viselkedésüket, és hasznosítja is azokat a terápiás
folyamatban [ez az „utilizáció" - a szerk.]. Erickson egyik izgalmas esete (közli Haley,
1967) jól tükrözi a hasznosítás folyamatát. A kliens képtelen volt abbahagyni
a fel-alá járkálást Erickson rendelőjében. Ő ahelyett,
hogy megpróbálta volna rábírni a férfit arra, hogy üljön le a székre és
lazítson, hogy elkezdhessék az ülést - amellyel saját akaratát erőltette volna
rá a kliensre, ami talán a terápia befejezését is jelentette volna -,
megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e úgy együttműködni vele, hogy folytatja
a járkálást. A férfi azt válaszolta, hogy folytatnia kell a fel-alá járkálást,
ha bent akar maradni a szobában. Elfogadva ezt a viselkedést, Erickson
a továbbiakban meglehetősen direkt és egyszerű szuggesztiókat adott,
amelyek összhangban voltak a férfi mozgásával. Egy idő után a szuggesztiós
ajánlatokba beépítette a relaxáció és egy bizonyos székre való leülés iránti
vágyat is. Erickson olyan módon adta a szuggesztiókat, hogy bármi,
amit a kliens tett, pozitív válasznak minősült. Egy idő múlva a kliens képes
volt leülni a székre és elérni a terápiás transz állapotát. Azok a viselkedésformák,
amelyek a kezelés sikere ellen hatottak volna, így a terápiás folyamat részévé
váltak, és mind a kliens, mind a terapeuta felhasználta őket a terápia
eredményessége iránti pozitív elvárások kialakításában.
3. A szuggesztióknak nem szükséges direktnek lenniük. Az indirekt
szuggesztió lehetővé teszi:
a.) a személy egyediségének megőrzését,
a korábbi élettapasztalat és az egyedülálló saját lehetőségek felszínre
kerülését;
b.) a tanulás klasszikus
pszichodinamikáját olyan, többé-kevésbé tudattalan szinten végbemenő
folyamatokkal, mint az asszociáció, érintkezés, hasonlóság és ellentétesség;
így
c.) a kliens tudatos korlátai és
kritikája kikerülhetőek, és ezáltal megnövekszik a terápiás hatékonyság (Erickson,
Rossi, 1980, 455).
Direkt szuggesztióról akkor beszélünk, amikor a
terapeuta világos, egyenes kéréssel fejezi ki, milyen választ vár a személytől.
Indirekt szuggesztiónál kevésbé egyértelmű a kapcsolat a hipnoterapeuta kérése
és a kliens válasza között. Például direkt szuggesztiókat alkalmazva a
transzindukció során a terapeuta a következőket mondhatja a kliensnek: „Csukja
be a szemét és lazuljon el egyre jobban és jobban". Indirektebb indukciós
megközelítést alkalmazva ugyanez a szuggesztió a következő lehet: „Ahogy
kényelembe helyezi magát, hogy valami újat tanulhasson, talán észreveszi, hogy
a szemei teljesen lecsukódnak, részben lecsukódnak, vagy úgy maradnak, ahogy
most, amint egyre mélyebb transzba kerül". Itt a kliens többféle
lehetőséget kap arra, hogy a saját, csak rá jellemző, egyedi útját megtalálja a
transzállapothoz.
Ahogy Lankton és Lankton (1983), illetve Hammond
(1984) rámutatott, Erickson biztosan alkalmazott direkt szuggesztiókat is.
Munkásságának korai időszakában nagymértékben támaszkodott a direkt
szuggesztiókra és az ismétlésre. Életének utolsó éveiben azonban egyre
gyakrabban alkalmazta az indirekt módszert. Megfigyelte, hogy így a teljes
elfogadást anélkül tudja közvetíteni a kliens felé, hogy közvetlen módon olyat
kérne tőle, amit a kliens tudatos elméje valamilyen okból nem tenne meg. Az
indirektivitás az alapja a hasonlatok, történetek, paradoxonok, kötések stb. terápiás
felhasználásának, mivel ezek lehetővé teszik, hogy a kliens a számára releváns
jelentést vegye figyelembe, valamint hogy felfedezze lehetőségeit az újfajta
válaszok kialakítására.
4. A hipnotikus szuggesztiók használata nem
olyan folyamat, ami a klienst a terapeuta álláspontjának megfelelően
átprogramozza, hanem arra teremt lehetőséget, hogy a kliensben olyan új
jelentések, attitűdök vagy hiedelmek alakuljanak ki, amelyek a viselkedés
megváltozásához vezethetnek.
A hipnózis
önmagában nem gyógyító erő: egyetlen komoly művelője sem hiszi azt, hogy ez a
módszer ki tudja terjeszteni az ember normális képességeit és drámai változást
tud létrehozni. Erickson (Erickson,
Rossi, 1980) világosan megfogalmazta, hogy klinikusi gyakorlatának összes éve
alatt sem talált igazolást olyan természetfeletti gyógyulásokra, amelyeket a
hipnózis által felkeltett különleges erő hozott volna létre. Egyszerűen azt
állította, hogy az embereknek sokkal több lehetőségük és erőforrásuk van, mint amennyiről
tudnak. Erickson követői számára a hipnózis értéke abban rejlik,
hogy képes mozgósítani és alkalmazni a kliens rejtett erőforrásainak és
lehetőségeinek óriási tárházát. A kliens lehetőségeinek felélesztése és hasznosítása mindig egyénre jellemző, és
úgy tűnik, hogy ez a folyamat kevésbé tud megjelenni a tisztán direkt, merev
vagy előre programozott megközelítésekben.
